Megállapíthatjuk tehát, hogy az OSPF meglehetôsen bonyolult protokoll, meglehetôsen jó tulajdonságokkal. A sok külsô úttal rendelkezô hálózatok esetén a RIP 30 vagy az IGRP 90 másodperces ismétlési ideje jelentôs forgalmat generál szemben az OSPF 30 perces ismétlési idejével. Mindemellett egy topológiaváltozás kevés link-state rekord változását eredményezi, míg számos célpontra kihathat, ami igen sok frissítô üzenet elküldését jelenti a RIP-ben vagy EIGRP-ben. Míg a RIP és az IGRP kevés üzenettel és egyszerûen dolgozik, az OSPF számos kiegészítô protokollt és megoldást tartalmaz, amelyre nincs szükség az elôzôekben.
A RIP-ben nagy a hurkok kialakulásának veszélye, az IGRP-ben kisebb, de ott ideiglenes elérhetetlenségek lépnek fel, ha hurok veszélye fenyeget. A distance-vector protokollok lelkes támogatói azonban minden alkalommal ugyanazt az érvet hozzák fel: az egyszerûséget és az ebbôl fakadó kisebb számítás- és memóriaigényt. A memóriaigény a distance-vector protokollok esetében arányos a célpontok számával, a link-state protokollok esetében pedig két összetevôje van, egyik arányos a célpontok számával, a másik a topológiai adatbázis méretével. Sok külsô útvonal esetén azonban az elsô faktor domináns lehet, ami miatt a memóriafelhasználás inkább implementációs kérdéssé válik. Ráadásul az EIGRP minden szomszéd információit tárolja, ami tovább rontja esélyeit.
Másfelôl viszont a link-state algoritmusok is rendelkeznek tranziens állapotokkal, amik alatt az adatbázisok nincsenek szinkronban. Ezek bár rövid ideig tartanak, alattuk kialakulhatnak ideiglenes hurkok, torlódást okozva. Ez az EIGRP-ben nem lehetséges, ott ideiglenes elérhetetlenségek léphetnek fel.
A link-state algoritmusok egy link-változás esetén minden router-tôl megkövetelik a teljes routing táblázat újraszámolását, ami rohamszerû számítási teljesítményt igényel a teljes hálózatban. Egy distance-vector protokoll esetén pedig inkább csak a változás környezetében, az oda vezetô utak mentén történik valami és ez nem túl számításigényes. Ez különösen akkor szembetûnô, ha egy link gyakran romlik és javul meg. A link-state protokollok ilyenkor minden állapotváltozáskor elárasztják a hálózatot a topológiai adatokkal és újraszámolják az összes legrövidebb utat, ami nagy leterheltséget jelent.
Az igazság kedvéért hozzátesszük még, hogy lehetséges egy topológiai adatbázison is részleges számításokat végezni kis hiba esetén, nem kellene az összes utat újraszámolni, csak ezt a lehetôséget ritkán implementálják, lévén méginkább bonyolítaná az amúgy sem túl egyszerû algoritmust.
Az IAB (Internet Architecture Board) az OSPF-et ajánlja a RIP helyére. Ennek egyetlen kompetense jelenleg az EIGRP, mely behozta a distance-vector algoritmusok hátrányaiból adódó lemaradásukat és minden paraméterében jól viselkedik, ezzel azonban majdnem olyan bonyolulttá vált, mint az OSPF. A fô kérdés tehát inkább a szabványosság, az implementáció minôsége és a könnyû konfigurálhatóság. A rossz implementáció leronthat egy mégoly tökéletes protokollt is, ha például a router túl késôn vagy bizonytalanul észleli egyik interface-e meghibásodását. A management interface is sokat számít, az ilyen kérdésekben azonban a piac dönt, nincs értelme azt mondani, hogy az X cég OSPF implementációja jobb, mint az cisco EIGRP verziója.
Arra viszont érdemes egy csöpp figyelmet fordítani, hogy az OSPF egy nyitott, szabvány, mely folyamatosan és nyitott módon fejlôdik. Ennek egy nagy elônye van: a gyártófüggetlenség. Az IGRP és EIGRP jogdíjas protokollok, számos részletük a cisco tulajdonában levô szabadalom. Használatuk azt jelenti, hogy egy gyártó mellett tettük le voksunkat. Ezzel szemben az OSPF választása meghagyja szabadságunkat és a versenybôl csak mi, felhasználók nyerhetünk.