A felhasználó - rendszergazdák szóhasználatában a júzer - van. Megkerülhetetlen, ha nem lenne, ki kellene találni, sajnos érte van a számítógép. Miután a rendszergazda reggel kiterelte a rendszereket az ólból, az esti visszaterelésig napjának nagy részét a júzer dominálja: gesztikulál, arca elszínezőik, sír, üvölt, vinnyog, káromkodik, depresszióba esik, migrénes rohamot kap vagy kiújul a keszonbetegsége.

Mióta a régi szép nyálcsorgatós mainframe-idők eltűntével az igazi és kevésbé igazi buherátorok bennfentes aranykora is kimúlt, a júzerek is elszaporodtak, mint a nyulak. Kezdetben vala a mainframe, ahol a rendszerprogramozónak nevezett gazdát és a júzert néha alig választotta el több annál, hogy az előbbit kifejezetten a buherálásárt fizették, az utóbbit meg kifejezetten másért. Ekkor még a júzernek is több tisztelet járt, felhasználónak nevezték és illendően megsüvegelték. Az aranykor természetesen ebben is a miniszámítógép beköszöntésével, az on-line korszak hajnalán kezdett leáldozni, mikor a terminálok körül hirtelen nyájas júzerek kezdtek sertepertélni. Azóta van a gazdáknak olyan érzése, hogy a júzerek intelligenciája állandó - az is az egyik mutatóujjukba szorult - csak a számosságuk növekedett.

A júzer hétfejű sárkányként abuzálja az elsőként útjába került, és szakértőnek vélt illetőt, de egy különösen autentikusnak tekintett rendszergazdára vérszopó piócaként képes rátapadni. A szeánszok során a rendszergazda lefordítja magában a kérdést számára érthető nyelvre; erre a fejében lakozó interpreter általában akkor is tökéletesen képes, ha kérdező ugyanazon fogalmat hol helyesen, hol rosszul használja. A válasz - annak a reményében, hogy a kérdező gyorsan távozik - rövid, pontos, és érthető. A baj az, hogy a júzer ilyenkor vérszemet kap, és további kérdéseket tesz fel. Ettől a rendszergazda elveszíti türelmét, és nekiáll a júzert csúnyán összezavarni. Visszakérdez, vagy a továbbra is pontos válaszokat egyre kevésbé érthető technoblablában fogalmazza meg, míg végül a júzer szájából felhangzik a megváltó "értem", majd lógó orral, lealázva és tökéletesen összezavarva elkullog.

A júzer inkább számtalan, mint számos bűnei között a legfőbenjáróbb attrocitás a rendszergazda illendő megsüvegelése helyett a "hi sysop!" megszólítási formula alkalmazása. Hasonló bűn az absztrakciós képesség hiánya, amely az "any key" kétségbeesett keresésében nyilvánul meg, de ez már tíz éve is ősi toposz volt. Internetes berkekben ismert sztorik a lábpedálként taposott egér és a reklamáció a tönkrement csészetartó miatt (értsd: letört a CD-ROM-meghajtó tálcája a kávéscsésze alatt), de keresett már júzer római számokat a billentyűzeten, akart floppyt dugni a nyomtatóba, és állította váltig tanszékvezető egyetemi tanár hogy a "telnet ludens" programja azért felejtette el a jelszavát, mert a magával citált megszeppent egyetemi hallgató megnyomott egy gombot a PC-jén.

A felhasználónak halvány fogalma sincs róla, hogy miben rejlik a memória és a merevlemez különbözősége, és melyiket mire, és miért arra használjuk, amire. Kísérletet sem tesz a számítógép hibaüzeneteinek elolvasára, a megértésükről ennek folyományaként már beszélni is felesleges. Amikor felemeli a telefont, úgy kezdi, hogy "nem működik a számítógépem" és inkább többé, mint kevésbé indignálódott. Ez az állítás bármit takarhat (elfelejtett a hálózatba bejelentkezni, vagy megpróbálta, de nem volt sikeres, vagy csak egyszerűen nem találja a Windowsban a keresett program ikonját, esetleg elfelejtette a monitort, nyomtatót, ad absurdum magát a számítógépet bekapcsolni), kivéve azt, hogy nem működik a számítógép. A felhasználó sohasem felejti el a jelszavát, nem töröl le semmit, ilyesmit csak a gép tesz. Ilyenkor egyetlen konszenzusos állítás képzelhető el: csoda történt. Felesleges megmutatni neki, hol a hiba, lévén annak a képe úgyis mindig a vakfoltra esik.

A júzer néha hatékonyan old meg nagyon bonyolult feladatokat. Igaz, ilyenkor jobb lett volna, ha bele sem kezd, mert a kár minden egyes alkalommal hatalmas, az általa használt program gyakran üzemképtelenné válik. Ezek azok a kizárólagos alkalmak, amikor a felhasználó hajlandó elismerni, hogy csinált valamit, és a segítséget is azzal indoklással kéri, hogy képtelen visszaállítani az eredeti állapotot. Az eseménysorozat reprodukálása kilátástalan, és gyakran nem csupán irreverzibilisnek látszik a folyamat, hanem ténylegesen is az. A kevesebb mint öt perces ámokfutás gyakran félnapos rendszergazdai munkát indukál.

Természetesen vannak a szabályt erősítő kivételek: az úgynevezett power-júzerek főállásban tulajdonképpen tudományos kutatók, egyetemi oktatók, akiknek egyfolytában fut néhány számítógépen legalább egy szimulációs programjuk. Ők azok, akik szinte mellesleg saját maguk rendszergazdálják a gyakran egyszemélyes, pécéként használt munkaállomásukat. Némelyikük nagy hozzáértést tanúsítva egy egész egyetemi tanszék összes munkaállomásával teszi ugyanezt. Kérdéseit képes szabatosan megfogalmazni, jól beszéli a rendszergazdák virtuális nyelvét, ezért érti és használni képes a kérdéseire kapott válaszokat. Az igazi rendszergazdák gyakran még brancsba is beveszik őket, együtt isznak reggelire júzervért, és együtt nevetnek velük a többi júzer összes hülyeségén.

Minden rendszergazda olyan júzereket kap, amilyent megérdemel. A júzer nem más, mint az őt oktatók és az üzemeltetők tükörképe, a rendszergazdák többsége is így kezdte, csak bulldog volt a felmenők között és ezért magától megtanulta a dolgokat. Azóta erősen hisz módszere egyedül üdvözítő voltában - joggal. Osztályozza a felhasználókat, van köztük továbbra is nyájas júzer, másnéven igazi júzer, vagy egyszerűen csak júzer. Ezeket a kifejezéseket kontextustól függően a "segghülye" szinonímájának is tekinthetjük, de mielött hirtelen felindulásból agyonütnénk rendszergazdánkat, nem árt tudni hogy milyen szemantikai mezőn operál.

Ez egy végtelen történet, amelynek mindegyik epizódja erről a beteg korról szól, a korról, amelynek szent hite szerint az információ hatalom, ahhoz pedig a számítógép vezet. Az év embere a számítógép, és korunk hőse a júzer. Itt már nem csak azt hitetik el velünk, hogy a moziból kijövet mindenkiből lehet három percre igazi hős, egy Uma Thurmanba oltott Arnold Schwarzenegger, ezen a platformon Neumann eszére és egy sámán transzcendentális képességeire is szükség van. Itt a hős a normális, a normális pedig nem lehet túlélő.