A C shell változói, noha alapvetően ugyanúgy használandóak, mint a standard Bourne shell változói, számos dologban eltérnek azoktól. Tán az egyik legfontosabb különbség, hogy a C shell változói tömbváltozók is lehetnek, s e tömb elemeit egyenként is állíthatjuk, illetve hivatkozhatunk rájuk.

A C shell változónevei maximum 20 karakter hosszúak lehetnek, alfanumerikus karaktereket, valamint az aláhúzás jelet tartalmazhatják, s betűvel vagy aláhúzás karakterrel kezdődhetnek.

A C shell változóihoz a set paranccsal rendelhetünk értéket, illetve e paranccsal kérdezhetjük le az aktuális beállításokat. Ha argumentum nélkül adjuk ki a set parancsot, a már látott módon kilistázza a beállított shell-változók értékét. A tényleges értékadás a

set var = value

illetve tömbváltozó esetén a

set var = ( wordlist )

formában történhet, ahol var a változó neve, value, illetve tömbváltozó esetén wordlist a változóhoz rendelt érték. Tömbváltozó elemeit kerek zárójelek közé zárva, egymástól szóközzel elválasztva kell megadni, a shell is ilyen formában, de zárójelek nélkül listázza ki őket:

Egy változót az unset paranccsal lehet törölni.

A fenti példákból is láthatóan, akárcsak a Bourne shell-nél, itt is a $var megadással lehet egy változóra hivatkozni. A kétértelműségek elkerülésére itt is használható és célszerű is használni a ${var} jelölésmódot, ami funkcionálisan ekvivalens az előzővel, de nem ad módot a változónév és az utána írt karakterek összekeverésére.

Tömbváltozók elemeire hivatkozáskor a $var[index], illetve a ${var[index]} megadás használható. (Az index argumentumon szükség esetén változóbehelyettesítést is végrehajt a shell.) Maga az index lehet egyetlen szám, lehet * (ez az összes elemet kijelöli), valamint tól-ig jellegű megadás is használható: értelemszerűen var[m-n] az m-ediktől az n-edikig terjedő elemeket jelöli ki, félig üres megadásnál pedig var[-n] az elsőtől az n-edikig, míg var[m-] az m-ediktől az utolsóig hivatkozik a tömbváltozó elemeire.

Számos változót csak kapcsolóként használ a shell, a konkrét értékét nem nézi, csak azt, hogy be van-e kapcsolva (set var), vagy sem (unset var). Ilyen jellegűek azok a változók, amelyek a shell viselkedését befolyásolják, mint például a filec, noclobber stb.

Mint láttuk, a set paranccsal tudunk egy shell-változónak értéket adni. Ez az érték karaktersorozat lesz. Ha numerikus értékadást szeretnénk, tehát arra volna szükségünk, hogy az adott shell-változó valamilyen numerikus művelet eredményét tárolja számként, a set parancs helyett az "at" jelet (@) használjuk:

A numerikus értékadás parancsának három formája van:

@ név = kifejezés

@ név[index] = kifejezés

Ha csak a @ karakter szerepel parancsként, ez teljesen ekvivalens az argumentumok nélkül kiadott set paranccsal, azaz kilistázza a beállított shell-változókat (nem csak a numerikusokat!). A második megadási módra láttunk példát a fentiekben, a harmadik pedig tömbváltozók indexelt elemeinek értékét állítja be, a C nyelvben megszokott szintaxis szerint.

A shell-változókon a C shell mindig megpróbál változóbehelyettesítést végrehajtani, azaz ha valamilyen speciális metakarakter szerepel a változó nevében, az ennek megfelelő behelyettesítést végrehajtja, s az ennek eredményeképpen adódó új argumentumot helyettesíti be a régi helyére. A behelyettesítések megakadályozására a változónév hivatkozásokban vagy a $ jel elé kell egy backslash karaktert elhelyezni (például \$myvar ), vagy pedig szimpla idézőjelek közé kell zárni a hivatkozott változó nevét ( '$myvar' ).

A C shell az alábbi speciális változóbehelyettesítési konstrukciókat használja:

A fenti mechanizmusokra használhatóak az alábbi eseménymódosítók is: :e, :h, :t, :r, :q, és :x, valamint a :gh, :gt és :gr. (Gyakran használatosak például a pozicionális paraméterként átadott fájlnevek "megtisztítására", a katalógus és/vagy kiterjesztések levágására.)

Az alábbi behelyettesítések esetén nem lehet eseménymódosítókat használni.

A Bourne és a Korn shell változókezeléséhez képest a C shell egy igen bonyolult, mondhatni túlbonyolított változókezelési módszert alkalmaz. Először is, a C shell változói két csoportra vannak osztva: közönséges shell-változókra (shell variables), illetve környezeti változókra (environment variables). A környezeti változókat (ezeket rendszerint nagybetűvel írják) a C shell automatikusan exportálja a benne meghívott programoknak, míg a shell-változókat nem (ha shell-változót akarunk exportálni, akkor a setenv parancsával tehetjük meg).

Az alábbi két példa a normál, illetve a környezeti shell-változókat mutatja (figyeljük meg a path és a PATH eltérő szintaxisát):

A környezeti változók ugyanekkor:

A C shell ezenkívül egyes fontos változókat megkülönböztetetten kezel, s ezeket mind normál, mind környezeti változóként nyilvántartja. E shell-változók közül néhány (zárójelben a megfelelő környezeti változók neve): user (USER), home (HOME), term (TERM), path (PATH), shell (SHELL) stb.

Néhány ilyen változópárnál a két változó közt semmi kapcsolat nincs, a shell indulásakor azonos értékre állítja be őket a rendszer (még ez se törvényszerű), a továbbiakban teljesen függetlenek egymástól, s ha "szinkronizálni" akarjuk őket, nekünk kell kiadni a megfelelő parancsokat.

set var=$VAR

hatására a var shell-változó felveszi környezeti változópárja (VAR) értékét, míg a

setenv VAR $var

parancs hatására a VAR környezeti változót frissíthetjük fel a normál var shell-változó értékével. Ilyen jellegű változópárt alkot például a shell és a SHELL:

A változópárok másik csoportjánál viszont, ha a felhasználó megváltoztatja a shell-változót, a megfelelő környezeti változó automatikusan felfrissítődik; ugyanakkor fordított irányban ez nem áll fenn. Ebbe a csoportba tartoznak a user (USER), a home (HOME) és a term (TERM) változópárok, valamint - némiképp kakukktojásként - egyes C shell implementációkban a cwd (PWD) változók is:

Végül - csak hogy az eddig se egyszerű modell még követhetetlenebb legyen - van egyetlenegy olyan változópár, a path (PATH), ahol a normál- és a környezeti shell-változók között kétirányú kapcsolat áll fenn, azaz bármelyik változtatásakor automatikusan frissítődik a másik is; ehhez képest már üdítő ráadásként hat, hogy e két változónak a szintaxisa is eltérő, a PATH a UNIX alatt megszokott módon, kettőspontokkal választja el az egyes elemeket (hiszen ezt a változót dolgozzák fel az egyéb programok), a path változóban viszont szóközzel elválasztva vannak felsorolva a katalógusok (ahogy az egy jólnevelt többelemű C shell-változóhoz illik)...

(Figyeljük meg, hogy az utolsó példában a 67-es sorszámú parancsnál a kettőspont karaktert is le kellett védeni a backslash karakterrel, mert különben eseménymódosító metakarakterként kezelte volna a shell.)

Az alábbiakban a C shell belső shell-változóit tekintjük át, azokat, amelyeket maga a shell definiál és használ. Az alábbi lista szükségképpen nem teljes, mert a C shell implementációk között is jelentős különbségek vannak, ugyanakkor az is előfordulhat, hogy az általunk használt implementációban nem szerepel valamelyik itt szereplő változó.

A változók jelentős része logikai változó (boolean), amelyeknél a konkrét érték nem érdekes, csak az, hogy egyáltalán be vannak-e állítva, vagy sem. (Mint már láttuk, egy logikai változót (példának okáért a noclobber változót) a

paranccsal lehet "bekapcsolni", az

paranccsal pedig "kikapcsolni".)

Tartalomjegyzék