16. Mik azok a levelezési listák? Mi a digest és a FAQ (GYIK) ?
17. Hogyan lehet az információkat szervezni a hálózaton? Mi a GOPHER?
18. Mi a WWW? Mi a HTML, URL?
19. Mi a hipertext és mi a hipermédia?
20. Mit jelent, és milyen célt szolgál a CGI?
21. Mi az a HTTP protokoll? Hogyan mûködik?
22. Sorolja fel a hálózati etikett (netikett) néhány alapszabályát!

Az olyan levelezési fórumokat, amelyek hasonló témájú információcserére alakultak levelezési listáknak nevezzük. A csoport tagjai levelezésen keresztül állnak kapcsolatban egymással, a tagok egy központi helyre küldik a leveleiket, majd onnan kerülnek az egyes csoporttagoknak elküldésre, vagy levelenként, vagy idõszakonkénti pl. naponkénti gyûjtésben. Ez utóbbi esetben egy levélben kapja meg a lista résztvevõje az összegyûjtött napi levelezést, ezt szokták digest-nek hívni.

A USENET több mint 6000 témával való foglalkozásra alakult ún. hírcsoport-ot tartalmaz. A levelezési listáktól eltérõen a hírcsoportba küldött leveleket nem kézbesítik, hanem anyagaikat szervereken tárolják, amit az adott géphez hozzáférési jogot kapott személyek elolvashatnak. Az összes hírcsoport anyagát csak néhány nagy hírszerver tárolja, a többieken csak egy-egy kiválasztott részük található. A kezdõk bekapcsolódását kéréseket és rá a válaszokat tartalmazó dokumentumok, az ún. FAQ-ok (magyarul: GYIK = Gyakorta Ismétlõdõ Kérdések) segítik. Technikailag a Usenet egy speciális telnet parancs, amit akkor tudunk használni, ha gépünkön, vagy ahova be vagyunk jelentkezve, található megfelelõ kliens program. PL. Unixban a tin, VMS alatt a news.

Az információk összegyûjtése, rendezése és megkeresése, a dinamikusan változó hálózaton nem egyszerû dolog. Hogyan szervezhetjük meg az információk közötti kapcsolatokat? Alapvetõen két megoldás kínálkozik:  

• Az egyik a hierarchikus: ez azt jelenti, hogy az információk közötti összefüggéseket egy szintekbõl álló rendszerbe szervezzük; elindulunk a legmagasabb szintrõl, és minden szinten kijelöljük amihez tartozó alatta lévõ szinten folytatjuk a keresést. Ez hasonló a számítástechnikában megszokott menürendszerhez: egy menüpontot kiválasztva megnyílik egy almenü, majd abból kiválasztva egy újabb, és így tovább. Jó példa erre a könyvtárakban használt Egyetemes Tizes Osztályozás (ETO) rendszer, amely az emberiség tudásanyagát ilyen módon próbálta rendszerezni: tíz fõcsoportot választott, és ezeken belül újabb alcsoportokat definiált.

• A másik lehetõség az információk olyan szervezése, amely az egymásra való utalásokon, hivatkozásokon alapul. Erre is van példa az írott médiákban: a lexikonokban szereplõ ún. kereszthivatkozások (jelölése ->, jelentése:lásd). Ez a megoldás már rugalmassá teszi az információk közötti kapcsolatok szervezését, de a hagyományos írott anyagokban használata kényelmetlen: a lapokat ide-oda kell forgatni, ott a hivatkozott részt megkeresni, elolvasni, majd visszatérve az eredeti helyre az olvasást folytatni... Ezen okok miatt ez a hálós, egymásra hivatkozó (mutató) módszer csak a számítógépes dokumentumkezelés megjelenésével vált a gyakorlatban kényelmesen használhatóvá, és az ilyen módon kialakított szövegeket hipertext-nek hívjuk.

A hálózaton való hierarchikus keresésre jó példa a Gopher. Tipikus gopher példa egy könyvtárban való keresés, pl. adott könyv címe alapján. A gopher szerverek többnyire könnyen kezelhetõ menürendszert adnak a kezünkbe, onnan lehet menüszinteken keresztül az információt megkeresni. Elõfordulhat, hogy a gopher adatbázisa több gépen helyezkedik el, ekkor a gopher program automatikusan kapcsolja azt a gépet, amely a kért információt tartalmazza.

Jelenleg a leggyorsabban terjedõ, legnépszerûbb szolgáltatás az Interneten a Világméretû Háló, a WWW. Sikerének oka, hogy látványos dokumentumok nézhetõk vele, amik tele vannak kereszthivatkozásokkal (ez a hypertext), és képekkel, olyan, mint egy képes lexikon.

A WWW általános ügyfél-kiszolgáló hálózati koncepcióra épül. Az információszolgáltató gépeken egy WWW kiszolgálóprogram (Web szerver) program fut, amely a felhasználók gépein futó böngészõ-programok (Netscape, Explorer) által küldött kérésnek megfelelõen elküldi a kért információt az adott gépre, amely ebben az esetben az ügyfél (kliens).

Minden információkérés és az arra adott válasz független a többitõl, vagyis a kapcsolat csak az átvitel idejére jön létre A kiszolgáló nem figyeli külön az egymás után beérkezõ igényeket, mindet új kérésként kezel, még akkor is, ha az esetleg azonos helyrõl érkezett.

A WWW mûködését a gyakorlatban több tényezõ biztosítja:

Egyetemes leírás, amellyel a különbözõ forrásokra lehet hivatkozni. Minden információs egység — kép, grafika, animáció, szöveg — forrásként jelenik meg a hálózaton. Ezekre a forrásokra olyan módon lehet hivatkozni a kapcsolatok felépítése során, hogy meg kell adni a forrás helyét, és annak módját, hogy a használt program hogyan tudja megjeleníteni, használni ezt a forrást. Az alkalmazott megjelenítési módot az URL (Uniform Resource Locator - egységes forrásazonosító) adja meg.

A dokumentumok logikai struktúráját a HTML (Hyper Text Markup Language) jelölései segítségével lehet szabályozni. A HTML arra készült, hogy segítségével a dokumentumok szokásos, sorban egymás utáni olvasása helyett, a szövegben elhelyezett kapcsolatok alapján az egész dokumentum könnyebben legyen áttekinthetõ és elolvasható. Segítségével logikusan szervezett és felépített dokumentumokat lehet készíteni, olyan módon hogy a nyelv alkalmas logikai kapcsolatok létrehozására a dokumentumon belül és dokumentumok között, amit a dokumentum olvasója kezelhet. A dokumentum fogalmát itt általánosabban kell értelmeznünk: ezek objektumok, amelyek lehetnek: szöveg, kép(grafika), hang (zene), de akár mozgókép (film) is.

A hálózaton az objektumok, illetve ezek részei közötti kapcsolatok magába a szövegbe épülnek be megjelölt szavak és grafikus elemek formájában. Amikor egy ilyenre a felhasználó az egérrel rákattint, a rendszer automatikusan létrehozza a kapcsolatot, és a kapcsolt objektumot megjeleníti a képernyõn (vagy ha hang, lejátssza...) Lényeges, hogy a kapcsolt objektum is tartalmazhat további kapcsolásokat különbözõ objektumokhoz, amelyek elvileg a hálózaton bárhol lehetnek. A WWW úgy is tekinthetõ, mint egy dinamikus információ tömeg, amelyben a hypertext segítségével kapcsolatok (linkek) vannak. Ennek eredményeként adott információ a hálózat bármely pontjáról megszerezhetõ, illetve ugyanahhoz az információhoz több úton is el lehet jutni a különbözõ kapcsolatokon keresztül.

A HTML formátumú fájl valójában egy szöveges fájl, szintén szöveges (olvasható) vezérlõkódokkal. Ezek a vezérlõkódok < és > jelek között szerepelnek, és a szöveg megjelenését, formátumát, például a betûk nagyságát, formáját,  stb. jelölik.

A szöveg egyéb dokumentumokra vagy a dokumentum más részeire való hivatkozásokat is tartalmazhat amit a vezérlõkódok segítségével adhatunk meg linkek formájában. Ezek a linkek — amelyek a megjelenítéskor általában kék szinû, aláhúzott szövegekként, vagy kék keretes ikonokként jelennek meg — hypertext alakúvá teszik a dokumentumot. A legtöbbször minden egyes link hivatkozás egy másik HTML oldalra ( Azért ez alól van kivétel.) ami a Világ bármely pontján lehet.

URL (Uniform Resource Locator) egységes forrásazonosító: megadja a megjelenítõ program számára, hogy az adott szövegrészhez, képhez, grafikához kapcsolt dokumentumot milyen módszerrel lehet megjeleníteni, milyen típusú kapcsolatot kell felépíteni, illetve hogy ez a forrás hol, az Internetre kapcsolt gépek közül melyiken található [10].

Az URL-ek a HTML-dokumentumba beépített szabályos szerkezetû sorok, segítségükkel hozható létre az a logikai szerkezet és dokumentum kapcsolat, ami a WWW hypertext lényege.

Az URL a következõ információkat tartalmazza: 

• a protokollt, amelyet az adott forrás eléréséhez használunk (ftp, http, gopher stb.); Az URL elsõ tagja azt az adott forrás eléréséhez használandó protokollt adja meg. Az URL segítségével az Interneten használt legtöbb információforrás elérhetõ.
• annak a kiszolgálónak az Internet-nevét, amelyen az adott forrás található. Nem anonymous kapcsolat esetén, ha szükséges, itt kell megadni a felhasználó névét és a jelszót is. Ez az információ két perjellel (//) kezdõdik és egy (/) zárja le.
• a kiszolgáló portjának a számát. Ha ez nem szerepel, akkor a megjelenítõ-program az általánosan használt alapértelmezést feltételezi. Ha a kapcsolódáshoz nem a WWW-hez javasolt 80-as portcímet használják, akkor ezt az URL-ben a kiszolgáló nevéhez vagy címéhez kettõsponttat (:) kapcsolva kell megadni.
• a forrás helyét a kiszolgáló lemezegységének hierarchikus állományrendszerében (könyvtárnév). Ez közvetlenül a kiszolgáló nevét lezáró perjel (/) után áll. A keresési útvonal megadásának formája attól függ, hogy milyen fajta szolgáltatáshoz kapcsolódtunk. Gyakran egészen az állomány szintjéig meg kell adni az elérési utat.

Egy adott HTML-kapcsolaton belül az azonos könyvtárban lévõ állományok eléréséhez nem kell a teljes keresési útvonalat megadni. Ha egy dokumentumot elértünk a rendszeren, ez már bizonyos információkat szolgáltat a következõ kapcsolat felépítéséhez. Így a szomszédos állományok eléréséhez elegendõ egy rész-URL alkalmazása, ami az aktuális dokumentumhoz viszonyítva relatív kapcsolódást biztosít. Azonos könyvtárban lévõ dokumentumok esetén elég csak elõször a teljes URL-t megadni, utána már elég a többi fájlnak csak a nevét megadni. A

URL esetén a megjelenítõ-program a megadott kiszolgáló fõkönyvtárát keresi. A WWW-szerver konfigurálásakor megadható, hogy ilyen esetben melyik legyen az a HTML-dokumentum, amelyet a kiszolgáló elküld a felhasználónak. Ez lehet pl. üdvözlés, vagy információ a szolgáltatásokról, más URL megadása, tartalomjegyzék, hibaüzenet.

A WWW kiszolgálót futtató gépen a felhasználók a saját könyvtárukban lévõ, a rendszer konfigurálásakor definiált speciális nevû alkönyvtárban mindenki számára hozzáférhetõ, személyes HTML-dokumentumokat hozhatnak létre. Ezekre a könyvtárakra való hivatkozás a ~ karakterrel kezdõdik, és a könyvtári hivatkozás a felhasználó neve. A ~ karakter azt jelzi a kiszolgáló számára, hogy ez nem egy szokásos alkönyvtár, hanem az adott felhasználó alkönyvtárában kell az állományokat keresni.

URL segítségével érhetõk el. A kiszolgáló konfigurálásakor meg kell adni annak az alkönyvtárnak nevét, amelyben a felhasználók létrehozhatják az ilyen személyes dokumentumaikat (home page, ottlap, honlap). Ez a könyvtárnév a kiszolgáló konfigurációs állományában (a UNIX-rendszereknél általában a /etc/httpd.conf) megtalálható (pl. public_html, wwwhomepage).

Ugyancsak a rendszer létrehozása során definiálható annak az állománynak a neve, amely a rendszerbe való belépéskor, illetve a saját könyvtárak címzésekor megjelenik a felhasználók képernyõjén. Ezt a HTML-dokumentumot általában welcome.html vagy index.html névvel látják el.

A hálós, egymásra hivatkozó (mutató) módszer csak a számítógépes dokumentumkezelés megjelenésével vált a gyakorlatban kényelmesen használhatóvá, és az ilyen módon kialakított szövegeket hipertext-nek hívjuk.

A folyamatos, sorokba rendezett szöveg végigolvasása helyett a kereszthivatkozásokat követve könnyen el lehet menni a szöveg egy más részére, megnézni más információkat, azután visszatérni, folytatni az olvasást, azután megint egy másik bekezdésre ugrani. Ilyen szerkezetûek a Microsoft Windows, illetve a Windows alatt futó programok súgói. Amennyiben a szöveg mellett más objektum is megjelenik, akkor hipermédiáról beszélünk.

A HTTP-protokollt a WWW ügyfél a HTTP-kiszolgálókkal való kommunikációra használja. Ennek segítségével az ügyfélprogram adatokat kérhet a kiszolgálótól, és információkat küldhet a kiszolgálóra. Más esetekben az ügyfélprogram akar valamit küldeni a kiszolgálónak feldolgozásra. Általában ezeket a kapott adatokat a kiszolgáló nem maga kezeli, hanem továbbítja õket az ún. gateway programoknak, amelyek nem a H'ITP-rendszer részei.

A CGI-specifikációk (Common Gateway Interface) írják le, hogy a HTTP kiszolgálók hogyan kommunikálnak a küldött információkat ténylegesen feldolgozó programokkal.

Amikor a megjelenítõ egy olyan kapcsolathoz ér, amely egy programra hivatkozik, a kiszolgáló elindítja ezt a programot és a CGI-leírást használva átadja az ügyféltõl érkezõ adatokat (ha vannak). A külsõ program a kapott információt felhasználva elvégzi a feldolgozást vagy lekérdezést, és a választ (ugyancsak a CGI-leírást használva) visszaküldi a kiszolgálónak. A kiszolgáló ezt azután dokumentum formájában továbbítja a kérést küldõ megjelenítõ-programnak.

A HTTP ügyfél-kiszolgáló protokollt hypertext dokumentumok gyors és hatékony megjelenítésére tervezték. A protokoll állapotmentes, vagyis az ügyfélprogram több kérést is küldhet a kiszolgálónak, amely ezeket a kéréseket egymástól teljesen függetlenül kezeli, és minden dokumentum elküldése után le is zárja a kapcsolatot. Ez az állapotmentesség biztosítja, hogy a kiszolgáló mindenki számára egyformán elérhetõ és gyors.

A HTTP-kapcsolat négy lépése: 

1. A kapcsolat megnyitása. Az ügyfél meghívja a kiszolgálót az Interneten keresztül az adott cím és port azonosító alapján (alapértelmezésben a 80-as porton keresztül).
2. A kérés elküldése. Az ügyfélprogram üzenetet küld a kiszolgálónak, amelyben valamilyen kiszolgálást kér. A kérés HTTP-fejlécbõI és a kiszolgálónak küldött adatokból áll (ha van ilyen). A fejléc információkat tartalmaz a kiszolgáló számára arról, hogy milyen típusú a kérés, és megadja, hogy az ügyfélprogramnak milyen lehetõségei vannak.
3. A válasz. A kiszolgáló a választ visszaküldi az ügyfélprogramnak. Ennek része a fejléc, amely leírja a válasz állapotát (sikeres vagy sikertelen, a küldött adatok típusát), és ezt követik maguk az adatok
4. A kapcsolat lezárása. A kiszolgáló a válasz elküldése után lezárja a kapcsolatot, így az erõforrások megint felszabadulnak a következõ kérésekhez.

Ez az eljárás azt jelenti, hogy a kapcsolat során csak egy dokumentumot lehet átadni, illetve egyetlen feldolgozás megy végbe. Az állapotmentesség miatt a kapcsolatok semmit nem tudnak az elõzõ kérésekrõl, mivel a kiszolgáló minden dokumentum elküldése után lezárja a kapcsolódást, és minden kérést egyenként, külön-külön kezel.

Ha egy dokumentum több képet vagy grafikát tartalmaz, akkor ezek megjelenítéséhez az ügyfél annyiszor építi fel a kapcsolatot, ahány hivatkozást talál: egyet magának a dokumentumnak, és a többit egyenként a grafikáknak, illetve képeknek.

Azonosításra a felhasználók felõl érkezõ kérésekrõl a következõ információkat tárolja a program: 

• A kérést küldõ gép Internet-címe, ahonnan a kérés érkezett; Ez lehet a gép Internet-neve vagy IP-címe
• a dátum és a helyi idõ;
• a kérés módja (GET, POST); Jelzi, hogy a megjelenítõ-program milyen kérést küldött a kiszolgálónak.
• GET elküldi a kért dokumentumot.
• HEAD elküldi a dokumentum HTTP-fejlécében lévõ információkat.
• LINK egy meglévõ objektumot (képet, programot, állományt stb.) egy másikhoz kapcsol. Ez pl. egy HTML-dokumentum számára azt jelentheti, hogy módosítja a dokumentumot, és a fejlécbe beírja a kapcsolás
• (LINK) információit.
• POST elküldi az adatokat a megjelölt URL-nek. Ennek már léteznie kell.
• PUT elhelyezi az ügyfél által küldött adatokat a megjelölt URL-ben, felülírva a régebbi tartalmat. Az URL-nek már léteznie kell.
• UNLINK eltávolítja a meglévõ kapcsolási információt, amelyet pl. elõzõleg egy LINK parancs helyezett el a dokumentumban.
• TEXTSEARCH megkeresi a kért URL-t és elvégzi a keresést. ehhez a GET módszert, és azt az URL-t használja, amely tartalmazza a kéréskor elküldött adatokat.
• a kért dokumentum neve;
• a kiszolgáló által használt HTTP protokoll verziószáma;
• a kapcsolatkérés eredményére utaló kód;
• az elküldött dokumentum hossza.

Az eddigiekben a hálózatról mint a technikai lehetõségrõl beszéltünk, amivel egymástól távoli emberek képesek kommunikálni. A távolság, és a bizonyos mértékû “anyagtalan személytelenség” miatt, etikai kérdésekrõl is érdemes szót ejteni. Stílszerûen ezek egy szabályrendszerben, az. ún. Netiquette-ben (hálózati etikett) szerepelnek. Igaz, hogy az Internet a nagy szabadság egyik megnyilvánulása, de itt is szükség van bizonyos íratlan szabályok betartására. Alapgondolata: Ne éljünk vissza a Hálózat nyújtotta lehetõségekkel!

Ennek több összetevõje van, vegyük közülük néhányat sorjában:

Fontos a vitafórumokon való kultúrált hangvétel megválasztása, továbbá fontos tudni, hogy aki a levelünket olvassa, (legtöbbször) nem ismer minket élõben, nem ismeri hátterünket, kizárólag a leírt soraink alapján ítél meg minket. Gyakran okoz félreértést, hogy sokan elfelejtik, egy leírt mondatot sokféle hangsúllyal fel lehet olvasni, gyakran különbözõ jelentéstartalommal. Ezért fokozottan ügyelni kell arra, hogy a csatorna csak a száraz szavakat küldi át, nem képes a személyes beszédet kísérõ és az értelmezését segítõ metakommunikációra. Ezen segítenek a levelezésnél már leírt smiley-k.

Ne éljünk vissza azzal, hogy a vitapartner fizikailag úgysem tud visszavágni. Mert amit élõben nem mernénk szemébe mondani, leírhatjuk levélben, hiszen nem kell senkivel szembe néznünk. Az ilyen magatartás gyakran vezet kilátástalan vitákhoz az egyes fórumokon.

A netikett a hálózat használatával kapcsolatban mondja azt, hogy mivel a hálózat közös terület, az adatátviteli sebesség korlátozott, ne terheljük le feleslegesen, mert mindenki munkáját megnehezítheti. Mindig az adott rendszer teljesítõképességein belül kell maradni, pl. ne fûzzünk a leveleinkhez szép nagy ASCII grafikát aláírásunkként, mert sok felhasználó olyan vonalat használ amelynek kicsi az adatátviteli sebessége. Ez konkrétan általában nincs megtiltva, a felhasználó józan belátásában célszerû reménykedni.

Az Internet nagy sikerének egyik záloga az volt, hogy nonprofit alapon mûködik. Ez alól persze kivételek a helyi szolgáltatók, de nemzetközi viszonylatban el lehet mondani. Reméljük ez így is marad, és a technika fejlõdésével mindenki hozzáférhet elõbb-utóbb, aki akar. Az persze kérdéses, hogy amikor már boldog boldogtalan üzleti alapon Internetet szolgáltat, mennyire marad nonprofit a Hálózat, de reméljük, a gerinchálózatok, az Internet túlnyomó része legalább megmarad nonprofit szervezésûnek, vagy legalábbis a jövõben az Internet használata nem kerül többe egy átlagpolgárnak, mint ma egy TV elõfizetési díj.

8. fejezet: Ellenõrzõ kérdések és válaszok 1 - 8

8. fejezet: Ellenõrzõ kérdések és válaszok 9 - 15 

Ábrajegyzék

Bevezetés

1.fejezet: A hálózatok célja, alkalmazása, alapfogalmak

2.fejezet: Fizikai átviteli jellemzõk és módszerek

3.fejezet: Közeg-hozzáférési módszerek

4.fejezet: Adatkapcsolati protokollok

5.fejezet: Hálózati réteg

6.fejezet: A felsõbb rétegek

7.fejezet: Lokális hálózatok

8.fejezet: A TCP/IP protokoll és az Internet

9. fejezet: Szótár

Tárgymutató